Ó, te jó ég, mennyi szart kavart már ez a blog, pedig nem is egy politikai meg közéleti, vagy annyira népszerű valamiként terjeng az interneten....
Nem is terjeng. Csak néha. Nem fogom letörölni, nem fogom megszüntetni, mert a fél életem benne van, még ha ez nem is tűnik fel, de olyan gondolatok és érzések nyilvánulnak meg itt némely történetben, vagy bejegyzésben, amik talán mást adnak vissza, ha olvasod őket, hisz a fele valami szivárványszaros leprikónhasonlat...
De én ott vagyok, mindben.
Szóval volt egy bejegyzés, amelyikben a drágámat akasztottam ki totálisan, ugye egy harmadik srácról írt helyességi ömlengés (és a mai események után már azon sem borulnék meg, ha az említett fiú is olvasná a blogot:D )
Elnézést szeretnék kérni, nyilvánosan is a "Kriptaszökevénytől", hiszen nem az, ez a kijelentés egy eltúlzott karikatúrája volt a darkos sminknek, meg dizájnnak - ami egyébként nekem tökre bejön.
Szóval igen, a féltékenység, az beszélt belőlem, meg a kiégettség, mert tényleg, ez már nagyon sokadig koncertem volt, és talán én is kezdek kinőni a fanatizmusból, és ez a kis tüske kellett hozzá, hogy észhez térjek...
A fene gondolta volna, hogy a cicáskardigánoslány, akit látásból ismerek (és nem mellesleg Whippie lekapta a koncerten :D), megtalálja a blogomat.
Mikor ez egy nyomci, Gportalos blog. Nem akarom lehúzni a Gportalt. De azért mégsem egy www.barokeszter.hu

Ó igen, már akkor is éreztem, hogy nem fogja megérni, mikor 4 órája álltam platformcipőben meg lakkcucban a retkes első sorért...
A kapunyitás még bőven messze volt, a hely pangott, 5-10 fanatikus lézengett az előtérben. Söröztem, pedig nem kellett volna.
A mosdóból lefelé jövet a lépcsőn, majdnem lezúgtam, ahogyan jött velem szembe, a fekete hajával, meg az óriási kék szemeivel és csak mosolyogva végigmért...
Megtorpantam, de nem szóltam utána.
Nem akartam.
Valamiért...

A koncert...hát...a szokásos. Színpadon buzulás, meg csillogás, meg tapizás...
Ott térdel, és rámnéz és dobok neki egy puszit és látom, hogy felismer és rámmosolyog.
Öt perccel később lesmárolta a tetoválszemöldökű kriptaszökevényt, mellettem hárommal (miután kezet is csókolt neki...).
Köszöntem, ennyi volt.
Lezárult egy korszak.

Szeretnék annyira izgatott lenni, mint amennyire próbálok azzá válni...
De valahogy érzem, hogy ez nem lesz ugyanolyan.
Megöredetünk, Andris?
Vagy csak én...mert te örökre ugyanaz a kortalan szimbólum leszel a lelkem játékosztályán...
Egy gyönyörű baba, porcelánból, kokainnal tele...
De asszem én most boldog vagyok odakint, a valós világban, és lehet, hogy nem északi a szempár, amiben magamat látom...de meleg. És szép. És megnyugtató...
Meg kell nyugodnom.
Úgyhogy holnap majd halálos nyugalomban fogok feszíteni a lakkcuccomban, az első sorban.
Csak a DeathStars <3

Vannak napok, amikor csak örülni kell, boldogan menni neki az iskolának, a napi rutinnak, mert süt a nap, mert elhiteted magaddal, hogy ettől minden könnyebben és magától értetődőbben megy majd.
Próbálsz nem gondolni a múlt éjjel rémálmára, arra, hogy megint összeszorult gyomorral keltél fel, száraz, savanykás szájízzel és féltél a jövőbe tekinteni.
Tervezd a nyarad, mintha nem tudnád, hogy a megannyi álomból megint egy lesz csupán, mi megvalósul,  és annak is csak az illúziója...
Ne gondolj a vizsgaidőszakra, arra, hogy elbassza majd a nyarad negyedét, meg a huszadik születésnapodat is. Csak tartsd a nap felé az arcod, élvezd, hogy nem látsz, mert a szemedbe süt. Ne is akarj látni...
Csak élvezd, mert most van tavasz, ez most az átvezetés a két felvonás között.
Ez a vihar előtti csend, a káosz intrója, és az előző agónia epilógusa.
Élvezd.

(amúgy írtam vmi folytatásfélét...itt-e. )

Ez a bejegyzés annak a lánynak aki rámírt MSN-en, hogy írjak már valamit.