Soha nem fogom elfelejteni azokat a tízperceket, amikor vissza kellett tekerni a VHS szalagot az elejére, mert a mese végén természetesen már semmi motivációm nem maradt, hogy szépen rendezetten tegyem el a tokjába a videokazettát. Kivéve, amikor éppen azonnal újra akartam nézni. Mi másért, mint édesapám számára halálosan idegesítő Disney betétdalokért? Anyám szerette. Még most is szereti. Mi nők egyszerűen oda meg vissza vagyunk a Disney mesékért, kár tagadni – főleg a régi klasszikusokért. Persze, nem rosszak a manapság piacra dobott animációs rajzfilmek. Láttam én a Moanát (Európában Vaiana néven fut), szép, színes, tanulságos, de számomra – számunkra, akik a 90-es évek meséin nevelkedtek – már nem az igazi. Talán ez az egyik oka, hogy az utóbbi időben sorra veszik elő a régi klasszikusokat és készítenek belőlük filmes adaptációt.

A cikk a VKN.hu-n is megjelenik :) 

A Szépség és a Szörnyeteg

Nem telhet el egyetlen háromperces youtube videó sem Emma Watson arcának kötelező reklámja nélkül. Bár bosszantóan erőteljesen, szinte propaganda-szerűen sugározzák folyamatosan a film trailerét, nem tudtam negatívan hozzáállni, pedig máskor nagyon el tudják venni a kedvemet az ilyesfajta marketinggel. Gyermeki izgatottsággal vártam a premiert. Látni akartam és legfőképpen hallani, mit hoztak ki belőle. A Szépség és a Szörnyeteg a legkedvesebb mesém volt mind közül, még jobban szerettem, mint a Kishableányt. Belle különcsége, a falusiak butasága saját gyermek –és tinédzserkori környezetemre reflektál, így igazán közel áll a szívemhez ez a darab. Így érthető módon kétkedve, de nagyon kíváncsian álltam a filmhez. Tartottam tőle, hogy nem idézi majd a hangulatot, féltem a dalok túlzott módosításától és a szinkrontól is. Mivel a mozi után egy héttel még mindig „Madame Gaston”-t dúdolgatva írom a kritikát, ez a félelmem alaptalannak bizonyult. A zenék még szinkronosan is libabőrös karokat eredményeznek, varázslatos musicalben sikerült újraéleszteni a kastély elátkozott bútordarabjait. A szereplőgárda zseniális, és nem csak a Potter-lányt értem ez alatt – számomra inkább a Gyűrűk Ura és Hobbit arcai okoztak katarzist. Luke Evans zseniálisan alakítja Gastont, sokkalta utálatosabb karakterre sikeredett, mint az eredeti mesében, illetve meglepetésszerű örömmel töltött el, mikor Tik-Tak Úr Gandalffá (Ian McKellen) változott az utolsó jelenetek erejéig. Nekem bejöttek egyébként a meleg-barát utalások, melyeket Malajziában ki akartak vágatni a filmből. A gyerekek a való világban is ugyanúgy találkoznak ezzel a jelenséggel, egy számukra szeretett film pedig ennek elfogadására neveli őket. (Hát nem sokkal jobb, mint az Alkonyat által közvetített abortusz-ellenes mormon agymosás ?!) Egészen apró, de hamar felejthető negatívumként csupán az első negyed órát tudnám megemlíteni, bár jóllehet, ez is csupán a szinkronnak köszönhető; a női narráció annyira szárazon, mindennemű érzelmet mellőzve darálja le az előzményeket, hogy még hangosabban szürcsöltem a kólámat a mozi-székben ülve, hátha a zaj elnyomja az idegesítő hangot.

Bevallom nem olvastam túl sokat a mozi előtt, nem akartam spoilereket. Szerettem volna tiszta lapot adni neki – és jól is döntöttem. Így nem számítottam musicalre, a Belle apjáról szóló külön tízperces sztori vonal szintén újdonságként hatott, hiszen a régi mese ezt sem tartalmazta, sőt az sem derült ki belőle, hogy Belle édesanyja pestisben halt meg. Nálam ez az adaptáció tízből tízes, de legrosszabb esetben is kilences. Akarom, eredeti nyelven, újra!

Demóna és Cinderella

A Disney szerelmeseinek ezek is kötelező darabok. A Maleficent esetében nyilván nem beszélhetünk klasszikus Csipkerózsika-feldolgozásról, ez a sztori a tükör másik oldalát mutatja be. A sötétebbiket, ám jóval árnyaltabban. A fekete-fehér, egysíkú ábrázolás a múlté, megismerhetjük a gonosz tündérkeresztanya szomorú sorsát, mely személyiségének teljes torzulásához vezetett. Ha az ember lánya beleéléssel nézi, nem tudja nem sajnálni; tovább megyek – nem tud nem szimpatizálni a negatív hősnővel. Aki talán nem is annyira gonosz, ez esetben történetünk királya, Lipót az igazi rossz arc. Az emberi gyarlóság, gerinctelenség tökéletes megtestesítője, igazán idegesítő karakter. Angelina Joliehoz remekül illik Demóna sötét eleganciája, remekül játssza a keserű humorral fűszerezett szerepet.

A Hamupipőke újragondolása nem győzött meg ennyire. Nem rossz, de túl letargikus. Értem én, hogy mostohagyermek, elveszti a szüleit, egész nap takarít és teljesen szubmisszív életformára kényszerül (akkor bezzeg tud lázadni, mikor bálba akar menni…), de a filmes verzió folyamatos drámaisága túl sokat vesz el az egykori mese vidám lendületességéből. Az eredeti Cinderella élete is nehéz volt, mégis folyton pozitivitást sugárzott, a mai változat betétdalaitól folyton siralmas a hangulat, a túlzott szenvedéstől néha már a végefőcímet vártam.

Készülőben van a Kishableány filmváltozata, egyelőre nem sok jóval kecsegtet. Arielle helyett kapunk egy barna, cirkuszi akváriumban úszkáló amerikai sellőt. Meglátjuk, mi kerekedik ki belőle, elvégre minden jó, ha jó a vége…