Régen mindig - baromi naívan persze - azt gondoltam, ha majd pénzt keresek az írással, megváltozik az életem, és ontani fogom magamból az újabb és újabb oldalakat, regényeket. Hiszen más nem is motiválhat, mint az, hogy valaki anyagiakban ismeri el a szellemi termékeim - addig nem is ér semmit az egész. Persze a barátok úgyis bíztatnak, még ha szar is, amit írok. Az ő szavukra nem lehet adni, de azért lelkesen külödzgetem nekik a mai napig az összes cikkem, novellám, versem (legalább öt ember olvassa már el rajtam kívül :D ). 

Szóval most ott tartunk, hogy online magazinba írom a cikkeket, és kapok érte (még ha keveset is) pénzt. Oké, egy álom kipipálva a bakeszlistáról, de hol marad az egekig törő kreativitás, energia és olthatatlan grafo-szomj? Jaaa, hogy a heti egy cikk kipréselése is energiába, rengeteg gondolkodásba és még több időbe kerül? És, hogy utána napokig nem is akarok billentyűzetet ragadni, de még csak arra gondolni sem, hogy mit írjak legközelebb?

Mi volt velem tizenhat évesen, mikor a tanórák alatt kisfüzetbe írtam a fantasy regényem legújabb fejezetét? Hol van az a kiscsaj, aki tizenöt oldalt írt meg másfél óra alatt, és aztán lélekben már saját univerzumának következő sorát olvasgatta és alig várta, hogy bepötyögje? Mi lett a plátói szerelemmel, amit a saját kitalált karakterei iránt táplált? 

Hogyan üresedik ki egy álom, ami talán valóra sem vált még soha?

Oké, a költői és drámai kérdéssornak itt vége, következzen a cikkem, igaz történet alapján, természetesen álnevekkel.

A cikk a VKN.hu-n jelent meg. :) 

Barátból régi haver, haverból jó ismerős, ismerősből idegen…

Az ember húszas évei derekán – mondjuk úgy 25 felé közeledvén – furcsa dolgokat tapasztal. Az már az egyetem alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy hiába volt a szoros, már-már testvéri összenövés határait súroló gyerek meg kamaszkori nagy barátság, valahogy mégis egyre sűrűbben elmaradnak a találkák. Elfoglaltság, tanulás, diákmeló, új társaságok és levegőben lógó „de majd mindenképp pótoljuk” ígéretek. (Később persze a munka, a család, a kiskutyám játékának a kabátgombműtéte.) Lelkiismeret furdalásból besuvasztott találkozók, erőltetetten csengő „na és veled mizu?” érdeklődések, kényszeres felsorolásként hangzó válaszokkal. A végén már inkább valami mondva-csinált indokkal mondjuk le, mert rájövünk, hogy nemhogy nem tölt fel, de csak energiába kerül a kapcsolat fenntartása. Már nem kívánjuk azoknak az embereknek a társaságát, akikkel egykor megértettük magunkat.

Volt egy elég stabil baráti köröm, hétvégente rendszeres közös programokkal. Megvolt persze a két legjobb barátnő, akikkel úgy éreztem, mindennél jobban érzem magam, minden belső dolgomról, álmomról, vágyamról, szerelmemről, félelmemről tudtak – és viszont. Együtt nőttünk, cseperedtünk, jobb volt közösen sírva szembenézni az élet dolgaival, néha összeveszve-kibékülve túlesni a kamaszkori drámákon, szakításokon, féltékenységen. Meg persze dohányfüstbe burkolózva, boros kólát kortyolgatva a törzskocsmában világot megváltani az egész héten várt péntek estéken. Aztán idővel túlnőttünk egymáson, ez az élet rendje; ki-ki ment a maga útján és ezek az utak már nem futottak tovább párhuzamosan. A jobbik eset az, ha csak úgy eltávolodtunk, de azért még lájkolgatjuk egymás facebook képeit, mintha jelentene valamit.

Nem minden elválás könnyű, van, hogy ollóval kell elvágni a nehezen oldódó csomókat. Ha a legtöbb régi barátomra gondolok, kellemes nosztalgia fog el; Klári például pont a másik végletbe tartozik. Régen nem éreztem közel magamhoz, a társaság szerves részét képezte, de nem az enyémet, sőt, gyakran még rivalizáltunk is. Ha pasi került a képbe szinte élvezettel versengtünk, ki kapja meg először. Mikor a társaság lassan feloszlott, egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy vele sem tartom majd a kapcsolatot. Néhány évvel később egy bulin futottunk össze, és a beszélgetés valahogy mégiscsak elnyúlt, mintha nem is azt az éretlen, idegesítő lányt láttam volna, hanem egy intelligens, mély érzésű, hasonló érdeklődési körű fiatal nőt. Újra elkezdtünk találkozgatni, programokat szervezni. Jól esett, mert kicsit magányossá váltam, a munkahelyen azért már mégsem ugyanolyan. Ott a szelfmarketingen van a hangsúly, senki sem valós önmaga, nem bízol az emberekben... Szóval Klári hetente vendégeskedett nálunk, vagy éppen koncertekre jártunk, jókat ettünk és beszélgettünk. Még nevetgélve meg is jegyeztük milyen érdekes ez, akkoriban igazából nem is kedveltük egymást, most meg olyan, mintha mindig legjobb barátok lettünk volna. Telt az idő, aztán a párkapcsolatom válságba került. Ebben az időszakban sötéten láttam a világot, félig együtt voltunk, de mégis külön, csak otthon találkoztunk, mikor a helyzet rákényszerített bennünket. Klári az elsők között volt, akik értesültek a majdnem-szakításról, egyszerűen szükségem volt valakire, akire számíthatok – és ő egyből nagyon együtt érzőnek, készségesnek mutatkozott. Mi több, olyan érzést keltett, hogy a legésszerűbb és legközelibb tanácsokat osztja, hiszen ő ismert minket, Ferivel, a párommal is jóban lettek. (Mint említettem sűrűn járt át hozzánk.) Nagyon szurkolt értünk, s biztosított róla, ha nem is most, de idővel biztosan rendeződik köztünk minden, ha ránk néz biztos benne: mi nem szakíthatunk.

Majd fordult a kocka. Egy stresszes, gyomorszorongató péntek délután, mikor éppen azon stresszeltem mihez kezdünk majd a hétvégével így, hogy mindketten otthon leszünk, vajon mivel tehetném jobbá a légkört… Na, akkor kétségbeesve csörögtem rá Klárira, még bentről, a munkahelyemről. Tanács kellett, vagy csupán egy barátnő nyugtatgatása. Csicseregve közölte, ma nem ér rá, mert kimozdulnak páran az Ötkertbe, és amúgy csak teljesen mellékes infóként elhívta Ferit is, aki igent mondott. Nekem persze csak azért nem szól, mert úgy gondolta, nem szívesen buliznék azzal a társasággal. De Feri igen és a jelenlegi helyzetben milyen jót tesz majd neki, és a kapcsolatunknak is, ha egyedül mozdul ki. Mikor Klári tudtára adtam, mennyire rosszul esett ez az egész, hiszen tudja, hogy hónapok óta nem volt közös programom Ferivel és minden erőmmel a kapcsolatom megmentésén fáradozom, természetesen megsértődött. Újra a figyelmetlen, néha már butának tűnő, ellenszenves csajt láttam a lelki szemeim előtt, akit egykor, tizenhat évesen. Előadta mennyire önző vagyok, mennyire nem törődöm senkivel magamon kívül és ő mennyire érti és látja a helyzetem, meg persze Feriét is, hiszen ők barátok lettek, csak én voltam annyira vak és nemtörődöm, hogy nem vettem észre. A barátnőm úgy érezte joga van beleszólni az ötéves kapcsolatomban. Végtére is, én melengettem kígyót a keblemen.

A világ újra széthullott körülöttem. Megint realizálnom kellett – nem az évek számítanak és az első ösztönös sugallat, mely belülről szól, mindig igazat mond. Soha nem szabadott volna megbíznom Kláriban. Újra falakat emeltem magam köré és megint ügyelni kezdtem rá, kit engedek be az életembe. A párommal rendeződtek a dolgaink, később elmesélte, Klári meg ezután is rendszeresen kereste őt, noha egyértelműen értésére adtam: hagyjon minket békén. (A nyers egyenességet már soha nem fogom levetkőzni.) Nehezen és lassan tettem túl magam ezen a törésponton, a feldolgozás folyamata viszont vitathatatlanul hasznomra vált, még ha rengetegszer fogott el a szomorúság és magány, néha a kétségbeesés érzése. Ez idő alatt rendszereztem régi és új kapcsolataimat, újraértékeltem őket, megláttam a gyermek –és felnőttkori viszonyaim valós mibenlétét. Az első pár felismerés fájdalmas volt, a többi szkeptikus, mely lassan közönybe fordult. Mindenki átesik ezen, én sem tetszeleghetek az áldozat szerepében, ezen már túlléptem, magam mögött hagytam azt a szintet, ahol másokat hibáztatok saját szerencsétlenségemért. Ha őszinte akarok lenni magamhoz és teljes képet látni, minden árnyalatában, nem csak fekete-fehér körvonalazott indulatból írt mesét, akkor be kell látnom, én sem viselkedtem mindig úgy, ahogyan kellett volna. Sok barátságnak hitt viszony alapult azon, hogy többen mégiscsak jobb, mint egyedül, egyikünk sem találta a helyét a világban és persze az a kapcsolat akkor, abban az életszakaszban igenis adott valamit. Nincs baj azzal, ha fogynak, majd lassan kicserélődnek körülöttünk az emberek. Mindenkitől tanulunk, csak el kell fogadnunk a szerepet, amit betöltenek az életünkben. Nem kell tőle se többet, se kevesebbet várni. Csodát meg aztán végképp nem, az mindig önmagunkban van elrejtve...

C.