A napok lustán, kényelmesen teltek Anna számára. Minden sokkal egyszerűbbnek tűnt, mióta színt vallottak egymás előtt és elfogadták ennek a fura kötődésnek a mibenlétét. Érdekes hármas volt ez a maga banális gyönyörűségében. Bár gyakran oszlottak meg munka és egyéb tényezők miatt, a harmónia mégis töretlennek látszott köztük.
Valójában Zoé Annával volt együtt legtöbbször azutóbbi időben, az elmúlt egy-két hónapban. Gergő új projekten dolgozott, eluralkodott rajta a szokásos munkamánia. A két lány néha aggódott egy kicsit, de egymással is remekül megtalálták a közös hangot.
Ha pedig Anna elunta magát, Zoé mindig szívesen látta vendégül náluk Melindát. Ami azt illeti, egyre szívesebben…
Melinda szemérmetlenül használta ki Zoé nyíltságát és vendégszeretetét. Imádta a ledekkel kirakott, többfunkciós, állítható hőmérsékletű jakuzzit a hátsó teraszon. Zoé pedig sohasem kapott elegendő figyelmet Gergőtől, így szeretett a lányokkal cseverészni koktélozgatás közben.
Egy péntek este, mikro Gergő zsinórban három napja tizenkét órázott, a nő a szokottnál egy hajszálnyit jobban becsiccsentett.
Egykoron élt egy nő, ki mára élő se nem holt
Valaha két lába, szép ívelő szája és orcája volt.
Homokóra alakjában meleg vér csordogált
Öregedett volna, tán még ma is róla szólna
Egy régi mese, nóta, vagy hozzá megírt óda
Míg az idő egy emberöltőn át folydogált
Nem is emlékszem már, hogy is szólt tovább...
Ízelt négy pár lába, áldozata kába
A sarokban várva, éjjel lesben állva
várt. Hiába fájt a csendes üres kis szoba
Szorgalmasan szociális hálót szőtt oda;
Benne nyíló sötét virág, más világra
kaput nyitó ősi mandala;
Átlók futnak kereszt formán szimmetriában
Apró cseppek gyöngyöznek az örök hiányban
Körkörösen szögbe záró kristályos szálak
Örvénylő sötét fénylő portálból az árnyak
kavarognak, csavarodnak, egyre hívnak
Kelepcében vergődve keservesen sírnak
Ösztönösen engedtek az Özvegy hívó szavának
Ellenállni nem tudtak a nekik szőtt csapdának
Fogva tartja őket a pókhálóból álló anomália;
A tér és idő a mértani középben ketté vált
Bele ragadt hím, ki a Fekete Özveggyel hált
Örök sorsa fonalát újra és újra szövi
Mígnem emlékét őrizve, meg nem öli
Elengedni nem képes őt, hiába távozott
A pókká torzult női démon erre kárhozott.
Magányra és vágyra
Feladott talányra
Kéretlen életre
Végtelen évekre
Élettelen, lélektelen
Férfiakkal teli
erejét így nyer
Testüket tekeri
szoros gúzsba köti
belőlük táplálkozik,
egyedül árválkodik
szövevényes pókhálójában.
Rá már nem maradt
ki emlékezne
élő, aki érezhetne
A pókasszony így tengődve
fakul a homályban.
Egy emberöltő óta gubbasztott a szobácska jobb felső sarkában. Ritkán változtatott pozíciót, többnyire dermedten vegetált. Alvásparalízishez hasonló állapot volt ez, az embereknél így hívják azt, ha álmodnak, mégis éber tudatuknál élik végig az álmot.
A rémálmot, melyből nem lehet felébredni. A démon árnyéka ott van a falon, de mégsem tudsz elmenekülni. A tested bénult, az elméd élénk, a félelmed valós.
A szemközti sarokban lévő friss hálón apró vízcseppek gyöngyöződve verték vissza a falak, s az ő távoli alakjának torz képmását. Mint egy gömbölyded üveggolyó, úgy mosta el a Fekete Özvegy fekete potrohát, kecses, hosszú, ízelt lábai a pókháló szálaival párhuzamosan nyúltak el a cseppek tükörképében. A plafon beázott a túl sok esőzéstől, de a háló szilárdan ellenállt a víznek, noha egykor az is olyan cseppfolyós halmazállapotban termelődött testében. A levegőn megkristályosodva alkotott tökéletes, sokszögletű pókhálórendszert. A fekete özvegy különleges mandalát szőtt a hálójába. Nyolc szög zárt be nyolc vízcseppet, minden szál között. A vízcseppek mellett szimmetrikus párhuzamban sávok futottak, közepe felé fokozatosan csökkenve, keskenyedve.
A közepében gondosan és szorosan körbetekert rovar pihent, pont ahol az Özvegy a kicsiny, üres részt hagyta. Egy kiskaput.
Bennem rejlő kettősség Mind feketében jàr
Egyikük két làbbal a földön
A màsik fellegekben szàll
Az erősebbik elkap ha zuhanok
Àrnyak közt hangtalan suhanok
Magamba, a földre
Mögém lép, anyàm
helyett vesz ölbe
Mìg a màsik zokog lélekszakadva
A fekete amazon helyette harcba
megy, szàguld, sötét szìve szikla
Acélkék szemében gyilkos szikra
villan
elillan
Ők kìsérnek önmagamként
Végig rajta őrangyalként
Vagy még annàl is messzebbre
Egymàst metsző utakon elveszve
A kàosz labirintusàban bolyongok
Isabelle pleure, Isabelle rit
Voudrait se perdre,
un instant une nuit
Isabelle fume,
Isabelle jouie
Elle crame ses cigarettes,
Isa craint l'ennui
Isabelle est simple,
commune comme il dit, Stupide Isabelle,
intelligente quand elle fuit
Most fizikailag is egészen közel voltak egymáshoz. Hosszú hetek, hónapok, éveknek tűnő várakozás után most végre ott ült előtte, teljes, hús-vér emberi valójában. Egyenletes légzése, finom lehelete elérte az ő arcát. A fiú szótlanul, de olyan sokat eláruló tekintettel nézett rá.
Némaság és egyre forrósodó pihegés. Elektromos feszültség kettejük között. Békés harmóniában bámulták egymást, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egymáshoz sem szólnak, még úgy értik a másikat, mintha furcsa ritmikában kattognának az agykerekeik. Telepátia, vagy csak túlgondolt kéjvágy és a hiány beteges betöltése…?
Nem számított. A nő rettenetesen kívánta ezt a visszahúzódó, sérült, szinte gyermeki ártatlanságot sugárzó fiút. Szerette volna elevenen felfalni, magáénak tudni, széttépni. Ezer darabra szaggatni szeretetével.
Még csak megérinteni is képtelen volt. Azok a ragyogó borostyánszemek a velejéig hatoltak és a testi vágyat és állatias szenvedélyt felülírta a féltő szeretet.
Túlságosan és túl rég óta szerette.
Egyszerre düh ébredt fel benne, mélyen, a lelke legmélyebb és legsötétebb bugyrában ütötte fel a fejét. Mint egy démon, egy kibaszott vadállat, aki bárkit széttép és elpusztít, ami az útjába kerül, s nem az ő akarata szerint cselekszik.
Ez a fiúcska bár kiszolgáltatva, gúzsba kötött kezekkel ült előtte, de a megadásnak nyoma sem volt felfedezhető rajta. Arcvonásai kisimult nyugalmat tükröztek. Nem úgy a szemei.
Azokban furcsa tűz égett. Kirívó, már-már provokatív. Állhatatosan szegezte őket a nőre, mintha csendben kérdezné tőle:
- És most, most mit fogsz tenni…?
„Megszeppennél, ha te azt tudnád…” - gondolta sötéten.
A picsába, olyan nedves és izgatott volt, mintha legalábbis fizikai síkon bármiféle kontakt történt volna közöttük.
A fiú nem volt hajlandó rá valamiért; talán gyermeteg dacból, tinédzseres lázadásból, vagy szimpla bizonyítási vágyból. Nem adta meg neki, amire vágyott. Mit vágyott? Valósággal őrjöngött érte.
De a fiú nem volt hajlandó megbaszni őt.
A nő már rég felülemelkedett az ego sérelmein és a visszacsatolás csapdájából is kilépett. Valóban kívánta ezt a teremtményt, az egész lényét. A hamvas bőrét, finom vonásait, végig akarta nyalni azt a karakteres arcocskát a nyelve hegyével; pont, ahogyan a macska nyalogatja a szája szélét, egy finom falat után. Az áldozat után, melyet játszva ejtett el. A lelkére éhezett, arra a fajta ártatlanságra, tiszta csodára, mely belőle már évek óta hiányzott. Táplálkozni akart ebből a fiúból.
Ő pedig, mintha szelíden elmosolyodott volna. Tudta, minden porcikájában érezte a nő vágyát. Nem tudott engedni neki.
A penge élén fény csillant, elmosódott alakjuk torz-homályos, párhuzamos valóságot tükrözött vissza róla.
Éle a fiú torkának szegeződött. Kissé felemelte az állát, egy árnyalatnyi realizáció, a halál, mint lehetőség suhant át kitágult pupillái sötétjén.
- Márpedig akkor is meg fogsz baszni – közölte nemes egyszerűséggel a nő.
A fiú torka enyhén hullámzott, amint aprót nyelt.
- És ha nem…? – szólalt meg végre valahára. Halkan, selymesen nyugodt hangon kérdezte tőle, miféle sorsot szán neki, ha ellen találna állni.
- Akkor átvágom a torkod – suttogta. Gyilkos pillantása acélosan fúródott a fiúéba. Megunta a szarakodást.
- Tényleg meg tudnád tenni? - kérdezett vissza. Semmiféle meglepetés vagy hitetlenkedés nem csendült a hangjában. Csak a szemei, azok csillogtak szomorúan.
- Ne játssz velem! – figyelmeztette. A keze nem; a lelke remegett meg, s a fiú minden rezdülését érzékelte. Nem csak a fizikait, hanem mint egy finommechanikai műszer, oly’ fejlett érzékiséggel hangolódott rá a nőre. Össze volta kötve ők ketten és hiába volt a fiú mozgásképtelen, a nő épp’ olyan kiszolgáltatott volt az ő számára.
- Nem tudom, ki játszik kivel… - suttogta csendesen.
A nő a másik kezével nadrágján keresztül keményedő farkához ért, de csak futólag és finoman. Éppen, hogy érzékeltetve vele azt, hogy tudja: kívánja és legszívesebben ájulásig baszná őt, ha engedne ösztöneinek. Elvette a kezét.
Azt akarta, hogy magától tegye meg. Hogy magától tegye őt magáévá.
- Meg tudnálak ölni – sziszegte a nő. A bugyija már teljesen átázott. Nem tudta, hogy a vágy vagy a tébolyult düh erősebb benne.
- Bizonyítsd! – vágott vissza, immár nyílt provokációval. Megtalálta a hangját.
Lányok, miért szeretjük mi ennyire a szarszagot? Ha már mindenki lelépett vagy odaokádott s maga mögött csapot-papot űrt s ürüléket hagyott... Miért szippantunk belőle még akkor is egy utolsó nagyot...?
A Blumenthal család lányai jólneveltségükről voltak ismertek a hegyek közt megbújó kisvárosban, Waldkirchenben. Bár a kicsiny német helység síparadicsom hírében állott, és a téli szezonban turistákkal telt meg, a helyiek szegről-végről, többnyire vezetéknévről jól ismerték egymást. Frau Blumenthal Kerstin gondosan ügyelt a családja jó hírére. Rendszeresen látogatta a vasárnapi Istentiszteletet, szerény szavú, de bőkezű asszonyság volt. A helyi pap gyermekeként szerette, a hitgyülekezetben köztiszteletnek örvendett.
Lányai a tizennégy éves bakfis Lilith, és a szinte kész nő, tizennyolcat töltő Inge a takaros nappaliban várakozott a verőfényes, májusi vasárnap reggelen. Minden díszpárna a helyén, tökéletes párhuzamban pihent a kanapén, a kockás függönyök gondosan elrendezve, a fodros kis megkötő által rögzítve engedték be a hegyvidéki nap első, szúrós sugarait a ház ablakain. A két lány egyenszoknyát és galléros blúzt viselt, egy halovány színárnyalat jelezte csak az apró különbséget. Meg egy furcsa motívumot ábrázoló ezüst medál, mely Lilith nyakában lógott, fekete, hasított bőrre fűzve.
Kerstin Blumenthal még igazított egy leheletnyit feltűzött, természetes, szalmaszín kontyán, és merev mosollyal üdvözölte lányait.
- Indulhatunk? Peter atya már vár bennünket. Inge, fogd ezt a kosár süteményt... Lilith, rajtad meg hogy áll az a blúz? – durva, kimért mozdulatokkal igazgatni kezdte fiatalabbik lánya gallérját. A fordított pentagramm közepén baphomet fejet ábrázoló szigilen megcsillant a fény. – Mi ez rajtad? – szisszent fel méltatlankodva Kerstin. – Azonnal vedd le!
- Nem - vágta rá a lány, és makacsul rejtette újra ruhája alá szeretett medálját.
Xiulan meztelenül, reszkető térdekkel állt a sötét dobozban, melyben az idegen helyiségbe került. Három hónap, talán fél év is eltelt azóta, hogy családja nemes – vagy éppenséggel nagyon szegény... – egyszerűséggel túladott rajta. Hatodik gyerek volt és negyedik lány, sorsa már anyja pocakjában megpecsételődött. Még csak saját vezetéknevét sem hozták tudomására – úgysem számított. Eleinte azt hitte, a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen nem állították be azonnal Peking egyik alantas bordélyába szexmunkásnak, még csak gyártósorra, vagy varrónőnek sem küldték el, hogy ledolgozza az árat, amin megvásárolták. Új gazdái meglepően jól tartották, ami azt illeti, jobb bánásmódban részesült, mint odahaza, a szülői házban. A kíméletes gyámság azonban vihar előtti csendként tartotta magában a rá váró, kiszámíthatatlan jövő titkait...
AJÁNLOM AZ OLDALT
